2015. szept. 25.

ELKÖLTÖZTÜNK!

2015. szept. 15.

Házmesterország

 Panelban lakni nagyjából olyan, mintha az ember egy folyamatosan zajló szociológiai és antropológiai vizsgálat céljából kreált mesterséges valóság részese lenne. Az alkoholista nyugdíjastól kezdve a pedáns, fiatal üzletemberen át a pánsípos perui indiánokig szinte minden megtalálható kicsiny lakóblokkunk egymásra zsúfolt betoncelláinak sokaságában. Az itt felsorolt egyedek azonban korántsem annyira bosszantóak, mint egy, minden egyes betonkocka populációjának tagjai közt megtalálható, visszataszító teremtmény: A HÁZMESTER!



2015. szept. 1.

Az új őrület! A gyerekek megvesznek érte!

...avagy élménybeszámoló a második Hudini Mulatságról...

DajkaG plakát
Böszme nyárvégi kánikulába torkollt ez a hétvége, legalábbis ilyen formán festünk saját levünkben pácolódva Timúr barátommal a HÉV-en. Megáradt patakokként ömlik rólunk a víz, de csak rólunk. Ahogy körbenézek száraz arcok, folttalan ruhák kacsintanak vissza rám. A pesti ember nem izzad? Csak a mi testünket viseli meg ennyire a betonkatlan? Úgy tűnik, mert homlokom ráncaiban akár pisztrángot is tenyészthetnék. A hátam mögött taknyos orrú purdé üvölt, mellette faarcú, leszoptatott anyja mered maga elé néma beletörődéssel. És még nem ittunk semmit.
A szentlélek-téri büfés kávé gyorsan elűzi a múló rosszullétet, irány a Hely! Kipakolás, bepakolás, a fiúk próbálnak még egyet hamarjába’, némi hangtompító függöny a feljelentések ellen, majd megérkezik a komlóital – a közeli boltból. Össze sikerült vadászni az utolsó félliteres mohikánokat. De legalább hideg.
Lassan elkezd szállingózni a nép, ismerkedés az ismeretlenekkel, boldog viszontlátás az ismerősökkel. Szerencsére nem alakul ki gimnáziumi klikkesedés, mindenki beszélget mindenkivel, bábeli hangzavar tölti be a kis udvart, miközben páran a polcokon talált, nyolcvanas évekbeli Hahota füzetkéken szörnyülködünk. Ennyi favicc még nekem is sok. De még épp időben befut az estére szánt alkoholmennyiség és boldog mosolyban oldódnak fel az aggódó tekintetek.
Gyors helyzetelemzés és a feladatok szétosztása után elfoglalom kijelölt helyem a beléptető rendszer főtengelyeként, markomban a műanyag gitárforma játékszerrel pecsételek boldogot, boldogtalant. Odabenn pedig beáll a Mao Ce Punk. Neki is állnak a félórás műsoruknak, csekély, de lelkes közönségük előtt. Többször, felváltva kell noszogatni ugyan a kint beszélgető népet, ugyanbiza tolják be az orcájukat, hisz nekik szól a nóta, de nem vészes a közöny, messze alatta marad a nagy átlagnak. Saját dalok mellett pár klasszikusnak számító is felcsendül, mint az Anyátok-féle Kossuth, vagy Flash-ék egy remeke. Pozsonyi úr meg is jegyzi mellettem, minek játszani 2015-ben egy 1990-ben írt dalt? Nem tudok válaszolni. Azért szimpatikusak a fiatalok. A basszusgitáros kifejezetten ügyes, a gitáros/énekes fiú, Gempa úr pedig szuggesztív előadó. Utána meg is beszéljük Timúrral, hogy ennyi idősen mennyivel rosszabb zenekarokban játszottunk anno! Még egy gyors interjúra is elkapjuk őket Dajka úrral a lépcsőfordulóban. Sosem voltam még riporter, nem is lesz belőle karrier, úgy érzem!

Közben Guruzsmásék is hangolnak. Ezerfelé hangolt hangszereken, megújult programmal. Instrumentális formában tárják a meg nem jelent világ, és jelen levő közönségük színe elé a ropogósan friss szerzeményeket. Libabőr és eszméletvesztés nagyjából a műsor felétől. A bejárati ajtó körül őrjöngök az utolsó számoknál, de igyekszem nem szem elől téveszteni a posztom. Dallman Doktor Úr (avagy Dalmáné) visszafogottan billeg, Bencze úr hangjegyekbe merülve szaggatja darabokra a hallójáratokat és agytekervényeket, miközben a háttérben Mr. Fasza, vagyis Bláziusz mester megmutatja a dobbőröknek meg a frissen szerzett cintányéroknak, hol lakik a Jóisten. Teljes transz a vége, a közönség elképedve tapsol, erre szerintem senki nem számított.

A szemetesek szépen telítődnek üres sörös dobozokkal, Peca úrral hol felváltva, hol együttesen ölelgetjük Honecker Bazsuját, aki saját gyártmányú Menj Kapálni pólóban érkezett. Meglepetésünk határtalan, örömünk túlcsordul. Érdekes, hogy a WC előtt sosincs sor. Egy alkalommal kell csak várakoznom, mikor a Guruzsmás végén az addig meredten bámuló népnek egyszerre jut eszébe, hogy vizelnie kell. Pozsonyi úrtól megveszem a rég megbeszélt CD-t, cserébe meghív egy sörre. Az ő olvasatában ez egy kortyot jelent. Sebaj! Lelkesedésemben minden elhaladó kap egy-két pecsétet. Valahogy a tarkómra is kerül egy.
Eközben a Tündérvese is összerakja a felszerelést, és belecsapnak. Előrekászálódok, a kassza(siker) már szükségtelen, aki akart, már rég megérkezett. A néha utánérzésekkel is dolgozó, túl „alteres” elszállások ellenére nagyon megtetszett a műsor. A ritmusszekció szépen menetel, a gitáros srác pedig hol sikonyál, kiabál, hol félhangokba hajtogatott török dallamokat énekel a mikrofonba. Jól áll a torzulás, a keleti irányultság, csak sok a megfelelni akarás. Peca úr szerint közhely az egész, és ezt igyekszik egész koncert alatt a fülembe duruzsolni, kénytelen vagyok erélyesen odébb zavarni. Tettlegességre nem kerül sor. Az utolsó három nóta előtt elég lapos a műsor, de a végjátékért megbocsátom nekik. A szétdarabolt török elemek ütemre működnek, a gyors dallamvezetés és a torz belassulás váltogatása is megállja a helyét. Le a kalappal! A koncert utáni interjúban meg is kérdezem tőlük, mi az oka, hogy ilyet is tudnak, mégis tele vannak hatással. Ami sokkal unalmasabb, gyengébb. A válasz egyszerű, nem is értem, hogy nem gondoltam rá? A lányok miatt. Azért igyekszem őket bátorságra buzdítani. Ha elhiszik, hogy nincs tétje, nem akarnak befogadhatóak lenni, még jobb műsort hozhatnak össze.

Újabb pakolás, majd a lassan elkopó közönség maradékával beszélgetés, virittyülés hajnalig. Mikivel eltársalgunk az elfeledett zenekarokról, Bláziusszal a régiónként változó néplélekről, avagy a táj-jellem sajátos alakulásáról ezerszín kishazánkban. Arra nem jöttünk rá, a pesti ember miért nem izzad, de hogy milyen is valójában, azt igyekeztünk megfejteni. Kész néprajzóra lett a hajnal. A végén maradunk vagy öten, és hét óra lesz, mire Békásmegyeren torz álomra hajtjuk elnehezült koponyánkat. Cserébe ébredéskor egy tegnapról maradt kávé boldog keserűségével kelünk, és a maradéktalan, negatívum nélküli este aranyköpéseit böfögjük fel az előszobai asztal körül, füstölő orlikakkal. Mesebeli, háromfejű sárkány vagyunk, a negyedik fej a szobában alvó inszomniás. Mire a boltból visszaérünk, a Kozák is előbújik a barlangból.
Madártejes italra szalonna, kolbász, alkoholmentes Bloody Mary – azaz paradicsomlé. És válogatott hülyeség. Fél délután párzó tapírokon röhögünk, meg Tina Turneren. Mint majdnem értelmiségi majdnem fiatalok. Sikerül is lekésnem a vonatot, három perccel. Pecának meg a buszt. Így aztán még egy sör a Vérmezőn, ahol is kapunk egy-egy eredeti Nagyváry kollázst. Mire felkászálódom a vonatra majd’ leszakadnak a szemhéjaim a rajtuk lógó ólomtól, de igyekszem nem elaludni, mert a végén nem ébredek föl. Nincs kedvem ennél is jobban túltolni ezt a hétvégét.
Leszállok a pöttöm kis vasútállomáson, és szép komótosan a parasztház felé veszem az irányt. Annyira jólesik a csönd! Ciripelő tücskök és nyirkos, párás álmosság. Az utca végén még hörcsögalom-szagú a levegő, mire a közepére érek egészséges disznószar-szaggá sűrűsödik. Majdnem átesek egy helyi alkoholistán, szerencsére időben felnyög, hogy átugorhassam. Az udvarba érve megugat a saját kutyám – biztos a rám rakódott pesti por keverte meg az orrát. De nem verem meg érte, mert már csak egy vízszintes helyre vágyom. Az se baj, ha lejt egy picit.

Nos, mit is mondhatnék még? Igazából – semmit. Megérte ott lenni. És elfáradtam. Jóccakát!

Utóiratként álljon egy linkcsokor:

2015. aug. 14.

"A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok" - avagy a Bucó három métert repül

Nem tudom mennyire jöttek rá az olvasók, de a szerkesztőség tagjai több, már felszámoltnak tekintett társadalmi osztályból származnak. Én például paraszt vagyok. Azért jöttem ebbe a városba (Budapest), mert azért annyi gógyit kaptam, hogy rájöjjek, itt talán tudom kamatoztatni a gondolataim meg a hozzáállásom. Az, hogy ez mennyire sikerült, egy másik, inkább filozófiai jellegű írás tárgya, ám ezúttal maradjunk a szilárd tényeknél. 


Nem tudom, de nem is vagyok hajlandó megszokni ezt a várost. A betonpongyola tőlem távol áll. Szeretem a friss tyúkszar szagát, a szőlőt dézsmáló darazsakat, a forróságtól lihegő kutyákat, az ízesen beszélő embereket, akik bár nem olvasottak, mégsem hülyék. Gyakorlatias világlátásom ahhoz szokott, hogy látom, mi van az udvar végében, a hegyeket, dombokat meg már hagyjuk is. Ahhoz is hozzá vagyok szokva, hogy nálunk az emberek udvariasak. Verekedés legfeljebb a kocsmában van. Utcán annak nincsen helye, mert két ember problémája az rájuk tartozik, nem másokra. A legdurvább balhénál is kimennek a kocsma elé. Emlékszem, mikor Ősiben játszottunk az egyik suttyókori zenekarommal az ikeszedik fellépő énekese összeszólalkozott egy bányászvárosi takonnyal. Én bent söröztem, meg mindenki más is, amíg az előbbi véresre rugdosta a delikvenst a nyári teraszon. Kiment oda valaki? Dehogy. A reflexek tudták, hogy nem a mi dolgunk. Ahol az udvariasság kevés, ott tényleg csak az erőszak segít.
Bucó szerkesztőségi kollégámmal (Nem az idősebbel, hanem az ifjabbal) éppen a békásmegyeri rabszolgatelepen ültünk. Fürödtünk a Napisten fényében egy bedőlt padon. Élveztük, hogy itt kevésbé szorítanak a kádári panelek. A sörnek fiziológiai tulajdonsága, hogy előbb-utóbb hugyozni kell tőle. Bucópajtás nem volt rest, elő is kapta a gyulát, és vetni kezdte a faszhúgyot egy odvas városi fa tövébe. A telep malteres oldaláról üvöltés csattant fel: 
- Mit csinálsz???? Az ablakom alá hugyozol baszd meg?
Bucó lelkiismeretes félcsicsó gyerek. – Igen.
Minek tagadja az egyértelműt? Emberünk, a Mázsa Húsz Állat megindult a gazon át.
- Mit csináljak Timúr?
- Semmit. Várd ki a végét tisztességgel.
A felénél még azt hittem, csak üvöltözik a Barom Állatja, aztán lőtávolon belül jöttem rá, hogy ez intézkedni jött. A Szteroiddal Feltöltött Lakótelepi Csendőr levágott egy istenes pofont a szerkesztő kollégámnak, aki a seggét az égig emelve repült a fa tövébe. Két kezét összetéve elnézést kért, mire a Türhő még szájba tessékelte vietnámi papucsban. Ott azért megijedtem. A tenyeresnél látszott, hogy direkt rátesz a szenvedő alany, hátha alábbhagy az agresszió. A lábasnál szerencséje volt, mert csak a talpa suhintotta végig a képét. A Lakótelepi Ogre ekkor hozzám is oda jött, és pufirizsa izmait minden égi testig széttárva rám kajabált:


- Neked van valami hozzászólni valód?
- Nincsen.
- Mi az, hogy nincsen? Nem szólsz, rá hogy ne oda hugyozzon?
- Oda se néztem. – én ilyenkor előrefelé beszélek nem a másik seggéhez –
- Mi van? Na, fogjad te is a cuccod, aztán takarodjál innen baszd meg!
- Jól van. Megyünk is. – két kezem a megadás jeleként felemeltem, és következetesen a szemébe néztem.

 Tudniillik az ilyen cigányjellem csak ezt értékeli. Amint levettem volna a tekintetem a szeméről, rámsuhint egyet. Én meg tudom, milyen vagyok. Rám száll a vörös köd, rávetem magam, Ez A Segg meg agyba-főbe ver ott a gyomba, aztán mehetünk a csendőrségre.
Ilyenkor azért rájövök, hogy mennyit is satnyultam az őseimhez képest. Azok bezzeg egyből fölpattintották volna a bicskát. Az anyád hétszentségit! Aztán lebökték volna, simontornyai stílusban, hangtalanul. Ma már semmi sem marad titok. Szégyenemet Bucópajtás azért elkendőzte megértésével. Állítása szerint ez volt a lehető legkisebb rossz, amit elérhettünk, továbbá ő sem jött oda mikor velem üvöltözött a Gyökkettő.

A BMW-s proletár. Ez a kedvencem. Kipattintott, gyökértelen faszfej, a gyökértelenség időtlenségébe zárva. Hugyozott ez már különb helyekre is, de lakótelepi Csák Mátéként megjátssza itt nekünk, hogy késsel meg villával zabálja a mirelit rántotthúst. A felesége – hasonszőr jellem – közben a háttérben üvöltözik: - A kurva anyját az ilyennek! Nem elég, hogy minden este ezt hallgatom?
Nem tudom mi kivetni való abban, mikor két ember egy padon ülve sörözik és kedélyesen beszélget. A hölgy tudniillik összekevert minket a telepi cigánylelkekkel.
Az asszony mellett álló nyugdíjas banya persze türelmesen végignézte az egészet. Biztos dolgozik még benne a 90-es évek előtti szovjettípusú elfogadás. Hozzáteszem, azért nem mentem be a városba, mert feltételeztem, itt ér minket a legkevesebb atrocitás. 

A lakótelepek embere a kisemmizett proletár történelmi jogutódja. Lehet az gengszter, vállalkozó, alkoholista, állatidomár, művész, vagy éppen dolgos munkás. Frusztrált, irigy, öntelt kiskirály az összes, belezárva a saját természetellenes univerzumába. A négy fal között, meg a vécékben lecsapódó többemeletnyi fos között nem igazán van magánélet. Ideges vagy? Szedjél hangyát. Mit szeressek ezen? Civilizált ólakba terelt ösztön- és véglények kiszolgáltatottsága csattan rajtunk. „Innen csak elszabadulni jó” – Visszhangzik fejemben Böbe úrhölgy zseniális mondata.

2015.08.14.



2015. aug. 3.

Nem élhetünk muzsikaszó nélkül, avagy A Mazsola Mad Max és a Betűvető Gutting Revue koncertre megy

Alsógallán ér a reggel. Déli szél nyaldossa az arcomat, a letakart hasamat pedig égeti a Nap. Ma még sok dolog van! Jó két óra alatt beevickélek a legkedvesebb családtól Újpalotáig. Az ellenőrt megint nem úszom meg. A cigány-magyar együttélés lehetőségét bizonyítandó az előttem izzadó cigányasszonytól veszek jegyet 400 forintért. A BKV SS azonban mégsem kéri tőlem a kis papírost. Most vagy ijesztő voltam neki, vagy jól beültem a sarokba. No sebaj! Legalább a néni öröme megvan!
A rendkívül izgalmas lakáspróba után egy sportautóból ugrok ki a Keletinél. Tiszta Need for speed meg Májámi vájsz! Az egzotikumot a betontálcán dekkoló bevándorlók biztosítják. Giroszok illata köt meg a levegőben. Undor fog el, és a belem táncolni kezd. Buszra én ugyan nem szállok, de másra sem. Magányra vágyom, és térre, ami csak absztrakt vágyálom egy olyan helyen, ahol minden ház az égig ér, mint megannyi polgári és kádári Bábel tornya, az emberek pedig beteg galambokra emlékeztetnek, akik mind az én privát szférámra vágynak. Hiába, odalent még elfértünk, én pedig dacból sem vagyok hajlandó akklimatizálódni!
Kisétálok tehát a Kazinczy utca sarkára. Előtte még megnézhetem, ahogy ortodox zsidók hónuk alatt kisgyermekkel átfutnak a négysávoson. Hiába, a dzsihádjellem minden szemitában ott van.
Leülök egy kiszögellésre megeresztek egy telefont és egy jó szál barna szofi meg egy eszpresszó keretében nézem a köpködő angolokat, a csinos olaszokat, a sztoikus nyugdíjasokat és kutyákat. Feszült megfigyelésem bicikligumik ismerős sikítása töri meg. Böbe úrhölggyel készen állunk arra, hogy bevegyük a várost. Gengszterfilmekbe illő módon eszközöl ki némi akciót az egyik mulatóban ahol rég nem látott arcokkal is találkozhatok. Majdnem 10 éve nem láttam a Rovátkolt Barom tagjait most meg együtt sörözünk. Fáradtan meredek magam elé és a kolbászra gondolok a táskámban. Arra két bazi nagy szál házikolbászra, amit a fent említett Alsógallán kaptam szeretetből.
Végül ketten iramodunk neki a KisÁ pincéjének. Horrorpornó árak, szűk, izzadtságszagú bulilatrina. Pont nekünk való! Rendelünk hát két söritalt és Szaniszló Ferenc-féle összeesküvéseket gyártunk. A pult feletti lapos tévén már próbál a zenekar. Legalábbis az alsó kamera azt mutatja. Aberrált atya negatívja tiszta pozitív!
Közben megjelenik Barangó mester. Érdeklődöm a munkássága felől, és meghívom egy spriccerre. Ennek nagyon örül.
A koncerten szétbontjuk a teret. AGutting Revue-nél eddig egyszer sem sikerült megkerülnöm, hogy ne vaduljak be, pedig mindig eltervezem, hogy most tudatosan végigfigyelem az egészet, úgy téve, mint aki érti mi is történik odafent. Ezúttal az impulzív közelség, a barna sör, és a szűk hely akadályozott meg ebben, de nem sajnáltam egy percig sem. Elvezethetem végre a hétköznapi feszültségem. Böbe úrhölgy fejetetejére nagyokat ütök az ujjammal és átüvöltök neki a hangzavaron: „EZ A DUPLA SWING!”


(Hőseink a tanulmányúton) - Fotó: Kékes Szaffi

Egymásután csendülnek fel a csodák. Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Kurvák vére, Taigetosz kemping etc… És ha csak egy-egy szót tudok is a szövegekből – mivel a szövegmemóriám pocsék – azokat teli torokból üvöltöm ezzel is emelve az adrenalin szintem. Idegen úriembert itatok sörrel, és egy elég kemény pogóban kötünk ki. Masszívan kitárt karokkal próbálok levegőhöz jutni, és az egyetlen biztos pontra Aberrált mester bakancsának talpára koncentrálok. Bucópajtás közben néptáncol és magából kifordulva úgy adja elő a nótákat mintha legalábbis ő lenne az énekes. Összedőlve alapítunk gyorsan egy kocsmakórust. A vokalista lányok hálisten hangosabbak, mint mi.

Fotó: Kékes Szaffi



Fotó: Kékes Szaffi

Szifon bácsi a háttérben hunyorogva zakatol. Viktor mester újfent megerőszakolja a dobot a legnagyobb örömömre. Megtáncoltatja a bőröket és állva üt rájuk, majd visszahuppan és folytatja ott ahol abbahagyta transzba zuhant swingsámánként. A fúvósok Leposa úrral az élen a maradék rezet is kifújják a hangszereikből,  Fenyves úr őrült jazz akkordjaitól homlokszakadtáig orgazmálnak hallójárataim. Ráadásként kisírjuk a Budapest című Cseh Tamás opuszt és megértőn távozni hagyjuk a megdolgoztatott muzsikusokat. Bucópajtás jelentése szerint 2 órán át figyeltek minket a trubadúrládán át, ahogy lent beszélgetünk. Érdekes, pedig azt hinném magamról, hogy egy koncert után rögtön cigarettáért ordítana a testem.
Utána mindenkinek elgurul a gyógyszere. Házikolbász katonákat osztogatok. Mindenki feldobódik a falusi ízektől. Majdhogynem a nyakamra járnak. Még a pultosokat is megkínálom, akik cserébe felessel kínálnak. A maradékot elteszem Böbe úrhölgynek meg magamnak, mert hátra van még egy gasztroterrorista öngyilkos merényletünk.
Közben nagy szeretetben kirendelek kilenc sört, hogy én azt majd elosztogatom. Azt hiszem, kettőt ott is hagytunk. Bár a viszkivel való urizálásunk után ez a nemzeti minimum!
Kendi úr javaslatára veszünk két üres pitát 200 forintért, hogy abba szórjuk a maradék kolbászt, mellé pedig cacikit csöpögtetünk. Valószínűleg nem voltam olyan esztétikus a gyorséttermi eladó szemében, mint Böbe úrhölgy mert nekem nem adott, de az asszonyi törődés gyomromat megmentendő önzetlenül csöpögtet át nekem némi matériát. Ezt onnan tudom, hogy a gatyámon is találtam, meg mondta, de egy képem is van róla.
Aztán Böbe úrhölgy leint nekem egy éjszakai buszt (tiszta gengszterfilm ismét), és felzombizok rá. Reggel 5:21-kor ébredek Újpesten a piac oldalában, magzatpózban. Édesen aludtam, nyugton, akár a holtak. Némi indiszponáltság után megállapítom földrajzi helyzetem és becsempészem magam a metróra. Reggel 7:00-ra beérek a lakásba. 10:45-kor indulunk, hisz ma még studióba is kell mennem! Először kicsit szégyellem magam, aztán ahogy a szintén meggyűrt arcú Böbe úrhölgyre nézek, aki ekkor már Mazsola Mad Maxként szállít át a városon a cuccaimmal a néma szobáig megnyugszom. A kereszthuzatban orosz reppet, meg garázs rockot hallgatunk. Szétárad rajtunk a vasárnapi nihil. „Csípieszért” sír az utunk. Cinkosan összekacsintunk és rájövök, íróemberként kutyakötelességem hülyeségekbe keveredni.


 ( Koncentrációs pontjaim duplázva) - Fotó: Kékes Szaffi

Információmorzsák:


A képeket készítette: Kékes Szaffi 

2015.08.04.


2015. aug. 2.

Csendes, vidéki helyecske

Ásítva nyújtózom hajnali ötkor a nyekergő rugókkal tiltakozó szocreál ágyon. Tíz-húsz veréb veri egymást az ablakpárkányon; ha félhomályos szaruhártyámon keresztül jól látom, egy tucat kanveréb vetekszik három tojó kegyeiért. Mintha a falusi bál ablakán leskelődnék – csak madarakkal.
Fürdőköpenyben csattogok kávé-cigaretta kettőssel felszerelkezett reggeli rituálémra, csöndes erkélyjelenet a kelő nappal. Csöndes…
-          Dinnnnnyéééééééét! – üvölt a távoli vidékről ideverődött cigány zsiguli hangszórója.
-          A kurva nénikédnek kell az a zöldség hajnalok hajnalán. – mormolom magamban. – Szerinted ki a halál akar ilyenkor bármit venni?
Tessék, el is cseszte a reggelemet. Nem esik jól a forró fekete, csempült pofazacskómban forgatom, rágom a nikotint. Fintorogva füstölnek orrcimpáim, hogy negyed hatkor minek kiabál torkaszakadtából az a barom, hogy szerencsétlen sárgarigó is elhallgatott a diófán. Pedig de szépen fújja! Azaz fújná…
Azért lesöpröm a fecskeszart a kinti szék ülőkéjéről, odább rúgom a lábam alatt éktelenkedő nyestürülék gyümölccsel megpakolt, formátlan kupacát. Mintha minden jószág csak arra használná a tornácot, hogy a dolgát végezze. Légyszar az ablakon, pókszarból álmodott összekötős pontrács a falakon. Némi dekorációs verébszar a kisasztal tetején. Egy nyilvános wc-ben élek? Még mindig jobb, mint az áruházak oldalára fosó csövesek közt lavírozni a városban! Itt nyugalom van…
-          Vásároljon kiváló minőségű takarmányainkból! Érdeklődjön a mozgó autónááá! – érkezik a következő. Ha lehet, még hangosabb, mint a dél-baranyai akcentussal kajinkuló dinnyéskettes.
A rosseb egye meg! Be is lépek inkább a tömésfalak nyújtotta magányba. Megszűrt hangerővel kap utánam a modern kereskedelem rákfenéje, az üvöltő mozgóárus recsegő monológja. Kínomban pótcselekszem, zajra zajt! Öltözéshez ostoba módon bekapcsolom a televíziót. Kettőt pislog a képernyő is: mit akarok tőle ilyen korán? Felsír a hangszóró.
-          Legújabb késeinket csupán tizenhatezer-kilencszázkilencvenkilenc forintos, bevezető áron rendelheti meg a VéeS teleshoptól. A kerámia éltartó ereje utánozhatatlan! Itt ez a szöges léc. Így. Imádok szöget vágni! Ha tehetném, egész nap csak szögeket vagdalnék.
-          Csak hajrá! Hülye… - motyogok, miközben másodszor is félregombolom a foszladozó inget.
-          És ha most rendel, ugyanezért az árért ajándékba kap egy…
Nem várom meg, mit adnak a szar mellé másik szarnak. Egy áráért. Kikapcsolom a műsordobozt, néztem eleget gyerekkoromban; meg is lett az eredménye.
Kaszával a vállamon ballagok a kert irányába, nyikorgó vaspánttal köszön a kiskapu, fedezékbe bújnak a köveken sütkérező fürge gyíkok.
-          Megérkezett a gázosautó! Cserélje ki palackját most kedvező áron!
-          Csak te hiányoztál…
A propán-bután nélkülözhetetlenségét bizonygató, selymesen reszelő női hang kísér a gyümölcsfákig, s velem marad, míg be nem végzem a munkát. Az utolsó rendeknél halványul csak el a fülbemászó reklámszöveg, jelezve, hogy a falu valamennyi utcáját megjárta a platós autó, s indul a következő település lakóit boldogítani.
Miközben a nap első sugarai átengedik a helyet a másodikaknak a hőmérő alkoholcsíkja gyorsabban törekszik az egek felé, és én görnyedten szedegetem a hullott almát a vesszőkosárba. Fejem fölött balkáni gerlék ingerlik egymást párzani vágyó búgással, mintha nem lett volna elég. Már kirepült a fészek? Hisz úgyse raktok újat! Akkor meg minek a hisztéria? De le se szarnak. Még szerencse.
-          Tűrürűrürűrűrü…szólj anyádnak, hozzon pénzt! – az ismerős dallam erősödő ütemben közeleg. Mint egy falat kenyér…
Miközben cefrévé formálom a csinos, piros gyümölcshalmot, még a daráló surrogásán is átüt a sárga kocsi pofátlan ricsaja. Minden második háznál megáll, mert minden második házból előtotyog egy hetven fölötti vénasszony, hogy gyorsfagyasztott, elősütött, húsnak hazudott mirelitet vegyen a finnyás unokáknak.
Dél lesz, mire elvégzek, de a házhoz szállított, sárga nyomor mindvégig velem marad. Csodás! Tudom: nem hagy el a civilizáció!
Átruccanok öreganyámhoz ebédre, nehogy sértődés legyen. Készült egy kis tyúkhúslevessel. Vagy öt pár láb, két nyak és egy farhát szemez velem a gőzölgő tálból. Látszik, a mama is veszi a tyúkalkatrészt. Azért építek egy kontinenst a sárga karikák szigeteiből – és az íze is kitűnő. Jó, hogy öreganyám még zsírral főz!
-          És hogy haladsz? – szegezi nekem a kérdést.
-          Mivel?
-          A cefrével.
-          Jó lesz, már nem sok van. A barack leforrt.
-          ………….. –  a következő mondatot elnyomja a nyitott ablakon beköszönő, újabb árut sejtető dal.
-          Vasárnap a Riska nem ad tejet, folyton csak azt bőgi: munkaszünet.
-          Jajj, elfelejtettem kitenni a kannát! – ijed meg öreganyám, és szalad a bottal, nehogy tovahajtsák a bádogtehenet. Az utolsó hús-vér marha két éve hagyta el a falu határát, teherautón.
Jóllakottan kávézunk az erkélyen, a cérnametélt emlékével vegyül nyelvemen a francia dohány. Öreganyám ajkáról gyöngyként hullanak az információk, amiket általában elszigeteltségemben elfelejtek felcsipegetni. Nemzeti bolt is van a központban, teljes kínálattal. Mostanság az önkormányzat házhoz viteti a nyugdíjasok bevásárlásait. Két közmunkás rója az utcákat, kenyeret, felvágottat, cigarettát rejtő nylon szatyrokkal.
Házhoz jön a halál is? A szórólapok hegyeiből előbukkanó sírköves reklámanyag ezt sugallja. Ha ezen a héten rendel, ajándékba kap…nem…ezt már nem. Halj meg most, mert olcsóbb?! Baszki…
-          Kakaó vagy macikávé, nincs jobb tej, mint Lacibáé… - hinti az igét a soron következő.
-          Mi az, már két tejes van? – nézek kérdőn nagyanyámra.
-          Igen, ez pár hete jár. De szerdán szokott, meg pénteken, a másik meg kedden és csütörtökön. Nem értem, hogy kerül ma ide.
Sztoikus némaságban rovom a járdát hazafelé, füleimben kavarog a folyton sikoltó hangszórók, megafonok friss emléke. A kapu előtt csengőszóra riadok, és kövér gyerekek suhannak el mellettem az araszoló fagyiskocsi irányába. Ez legalább nem beszél, énekel…
Fél óra múlva motoros kaszák mantrázó monotóniája pásztázza végig az udvart. Közmunkások nyúzzák az árokparton a közpénzen vásárolt masinákat. Basszátok meg, legalább csinálnátok meg rendesen! Összehányják, mint mindig.
Kalapot és kapát húzok, tömeggyilkosságra készülök a gyomok között. Surrog a hideg vas a földben, némán kiáltanak a folyondárok, nehezen adja magát a disznóparéj. Újabb reklámautó kiált utánam a kertbe.
-          Gázt adunk! – és versenyautó motorbőgése, kerékcsikorgás, felvételről. És ismétlődik. Újra. És újra. És újra…
Sose hallgatnak el? Sohasem hallgatnak el…
Estefelé, mikor a fények is kezdenek megkopni, az utolsó árus is elhagyja az utakat, lejárt a munkaidő. Megszállja a ház környékét a nyugalom. Kezemben fröccsös pohár, és az elmaradhatatlan dekk. Békés füstkarikákat eregetek, gyorsan szétcsapja őket a ganészagú huzat. A fülemüle elnyújtott siráma a vállamra ül, miközben a tücskök nosztalgikus kontrája húzza az ütemet.
A szomszédban kocsiajtó nyílik, majd valami hip-hop opusz tíz másodpercenként ismétlődő, monoton alapja kezd zuhogni a mélynyomókból. Hazaért a hülyegyerek…megjött a gettó. Ostoba hadarás és műzongora kíséret zökkent ki a tiszavirág életű békességből.
A faszom bele! Elnyomom a félig szívott csikket – jó lesz az reggel is –, majd berántom magam mögött a százéves ajtót. A kétnegyedes ütemre hullámzó ablaküvegek mellett elvánszorgok az ágyig. A fejemre szorított párna alól is tisztán hallom, milyen nehéz a sors a nyóckerben.
Megpattan egy ér a szemem sarkában. Agresszív álmaim azt suttogják: reggel szórj néhány marék szöget az útra! A faluvégen. Mély az árok, onnan  nem másznak elő többet! Vagy tűnj el! Állj odébb! Jó. De hova? Ameddig aszfalt van, a civilizáció nem ereszt. Vasmarokkal szorongat, hogy levegőt se kapok. Levegőt!

Kitárom az ablakot, beeresztem dörömbölő zajokat. Pofátlanul ellepik a szobát, beülnek a székekbe, széthányják a könyveket, felcsapják a csizmát az asztalra és csámcsogva megzabálják a tegnapi maradékot. Rohadjatok meg, elmosogatni bezzeg senki nem fog!

2015. júl. 29.

Utazzon a rosseb! 4.


2015. júl. 23.

Látlelet (2084)

1. Kertváros-pestis

Pázsit és tuják, amerre a szem ellát. Minden mediterrán jellegű ház teraszán zöldellő szigetek virítanak, üvöltik az égre: igen! Itt a természet! Zsebkendőnyi udvarokon madáretető, lombsöprű és kutyaszar gyűjtő edény. És automata öntözőrendszer. Mert jobban tudjuk, mi kell a természetnek, mint ő maga!
A paneltömbök teteje vastag földdel borítva, bennük tujaerdő és díszsövény telepek. Gondosan
vegyszerezett, csöndes zug az elvonulni vágyó lakók örömére. Sehol egy tücsökszó, szúnyogzümmögés. Dzsungel a dzsungelben, zavaró felhangok nélkül.
A légypapírok ízlésesen elhelyezett szalagjai övezik a villanyoszlopokat, automata rovarirtó spriccel ötpercenként illatos halált a járókelők feje fölé. Nem is szarja össze a hőszigetelt ablakot a temérdek büdös dög! Igaz, fecske sincs. De legalább az se szarik a balkonra.
A gondozott udvarokon híre hamva sincs pitypangnak vagy pipitérnek, a pázsitfüvek diktatúrája egységes szőnyegként feszül, amerre a szem ellát. Formára ültetett, különböző árnyalatú gyepek, ízlés szerint. Kettő centi és négy milliméter, ez a megkívánt magasság. Ezért naponta körbejár az automata fűnyíró, tartályából közös konténerbe önti az összegyűjtött masszát, ahonnan az a bio-üzembe vándorol, átlényegül fogyasztható bio-energiává.
Örökzöldek biztosítják az egész éves natúra-komfortot, kellemetlen mellékhatások (mint pl. avarszemét, pollenveszély, szénanátha) nélkül. Egyéb fára, mint fenyőféle nincs is szükség. Cukorsüveg, tiszafa, lúc és keleti tuja. Nem elég? Zöld, zöld.
Térkő között nem burjánzik lándzsás útifű, szerencsére, a nyírfa-allergia a múlté, mogyoró csak az ételekben, nyomokban. Parlagfű is rémálmokban terem csupán.
Megtisztultunk. Csak az vesz körül bennünket, ami gyönyörködtet, a lehető legkevesebb gonddal jár, karban tartható és ízléses. Ahogy annak lennie kell.

2. Egyperces nyugdíjasok

Vacsoraasztalnál

Nagymama, unokák, meg egy rahedli gyorsétel.
-          Mi a baj, Danika, nem csíped a hambit?
-          De, csak a messzimamánál finomabbat ettem.
-          Mit tömött beléd az a ribi?
-          Csirkepörköltet, nokedlival. – süti le pironkodva a szemét a gyerek.
-          Faja. Hozatom a jó kajákat, te meg nem kajálod. Szép. A másik mamánál bezzeg tömöd a búrád, mi? Mert főz a paraszt!

Évzáró után

Családi fészekben az unokát odazavarják a büszke szülők, mutassa meg nagyapjának a bizonyítványt.
-          Nézze papa! Csupa dicséretet kaptam.
-          Ne magázz bazzeg!  Kurva kölyök…és még stréber is…Bezzeg az én időmben! Köptünk a vén szarok után.
-          De papa!
-          A faszom belétek! Hol a lépőm? Mentem csillezni.
Nagymama:
-          A mamuszod a fotel mellett. Háromkor felébresszelek?

Hentesnél

A pultos egy idős asszonyt szolgál ki éppen.
-          Jó napot, mit adhatok?
-          Mennyibe kerül a hátszín?
-          Kettőezer kilója.
-          Karaj.
-          Nem, hátszín.
-          Akkor aggyá’ inkább csirkecombot.


Parkban

Két öreg ücsörög egy padon, kezükben táblagép, színes keretű szemüvegben hunyorognak, nyomkodják a kütyüket gőzerővel.
-          Láttad?
-          Mit?
-          Zotya új műfogsort vett.
-          Lájkolom.
-          Ja, én is, elég oldschool. Ezüstözött.
-          Ikszdé.



3. Iskolázatlanok

Éretlenségi tételek, alap-, közép- és felsőfokú exhibicionistáknak:

Szelfi készítés: bottal, vagy anélkül? Hogyan hozzunk ki egy egyszerű sétából másoknak is érdekes eseményt?
A magamutogatás ábécéje, avagy lájkokban mért kreativitás.
Csücsörítés-esztétika.
Látószögváltozások az önfényképezés történetében, avagy hogy jutottunk el a tükörtől a hipermagas perspektíváig?
Öltözködési tradíciók tagadása, rendeltetésszerű ruhahasználat. A sapka fejfedő-szerepének kikopása a köztudatból és asszociációk a lógó övekre vonatkozó szabványok tekintetében.
A cipőfűző létjogosultságának vitája: csak azért mert színes, be kell-e kötni?
Adatlap módosítás haladóknak. Hogy csökkentené a frissülési időt állapotváltozás esetén?
A közösségi oldal és a valóság kapcsolata, avagy fel kell-e pillantani, ha az embert megszólítják? Emelt szintű homlokkal kommunikálás.
Mit evett ma? Különböző ételcsoportok fotózása, megjelenése a képernyőn.
Társadalmi aktivitás, avagy mit érdemes osztani? Körlevelek a köztájékoztatás oltárán.
A vonzódás filozófiája: mibe szeretett bele, a párjába, vagy az adatlapjába?
Négy alapművelet: lájk, bökés, komment, posztolás.


Az éretlenségi vizsga letételéhez guglizni engedélyezett, chatelni azonban csak az utolsó húsz percben, nyilvánosan. Privát üzenetek küldése szigorúan tilos! A szabályt megszegők dislike-büntetést kaphatnak, ami az érdemjegyet is befolyásolja. 
A végeredmények az iskola idővonalán lesznek megtalálhatók – és lájkolhatók.

2015. júl. 16.

Utazzon a rosseb! 3.


2015. júl. 8.

Büszkeség és balítélet, avagy a Szivárványos Náci Sas Utolsó Üvöltése

Sokszor írtam már, hogy nem olvasók napi sajtót. Néha azért belekukkantok, de oda kell figyeljek az emésztésemre, továbbá arra is, hogy jól aludjak. Az aktualista szájtépést meghagyom a mindennapok hőseinek. 

Szóval pár hete jött a fészbukon (hol máshol?) ez az óriási szivárványos profilkép őrület. Minden fotó mellett pedig ez állt: „A létrehozás eszköze”, mintha legalábbis a Teremtő Atyaúristent sikerült volna feltölteni a végeláthatatlan kibertérbe. 
Tájékozottabb barátaim hívták fel a figyelmemet, hogy ezzel pártolják az egyneműek (ágynemű, légnemű etc.) házasságát.

Ellenválaszképp megszülettek a magyar nemzetiszínekben pompázó profilfotók. Sokat csűrtem a gondolatot, meg tekertem is, ahogy tudtam, de a Létrehozás Eszközének sem jöttem rá, hogy egy szexuális beállítottságnak hogy lehet ellenfele egy kultúrkör? Másképp is felteszem a kérdést. Magyarnak lenni, nemi identitás kérdése-e? És a melegek meg a többi (mert hallottam valami lmbtq-ról is), egy népcsoport? Külön nyelvet beszélnek? Saját szokásaik vannak, meg hiedelemviláguk? Hány királyuk volt eddig, és hol van az országuk?
A magyar közélet természetesen megint fekete-fehérben tálalja az egészet, a színesre batikolt kis piktúrák ellenére is. Az egyik mindenáron jogot akar formálni a házasságra, a másik szerint, meg ki kellene irtani az összes ilyen aberrált állatot.
A liberálisnak nevezett sajtó a gyűlölet ellen gyűlölettel kampányol, és kirekesztő náci gyökérnek titulál mindent és mindenkit, ami egy kicsit is ellene van a nagy népi ünnepélynek. A másik oldalon keresztény értékekkel dobálóznak, vagy éppen a 30-as évekre jellemző retorikával, csak útszéli modorban (akár egy tirpák kocsis) menetelésre meg verekedésre szólítanak fel minden jóérzésű magyar embert.


Sokféle pride-ot láttam már. Van ez a Gay Pride, ami Pride-dá csökevényesedett (vagy nőtte ki magát?), aztán van a white pride, meg a left pride, meg a tököm tudja micsodák még. Szerintem az utálkozás alapja az irigység. A Pride-ot ellenzőknek az a bajuk, hogy ők nem vonulhatnak fel. Én személy szerint semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy fényesre boxolt bakancsokban menetelnek fiatalok megemlékezvén a Kitörés napjáról, ahogy abban sem látok kivetnivalót, hogy megünnepelje egy ember, ő is azt a nemi szervet szereti, ami az ő lába között is feszül, vagy lóg. Most nem fogom morálisan szintezni a kettőt, mert jelen írásomban nem az a célom, hogy ezt fejtsem meg. Az állam helyében én igenis hagynám, hogy szélsőjobbos, szélsőbalos, homo- és heteroszexuális egyaránt ünnepelhesse a kis gondolatait. Megengedném, annak fejében, hogy nem zavarják meg a másik rendezvényét. Az ünneplő vagy emlékező tömegnek biztosítani kell, hogy a rendezvénye békésen lemehessen, mert hát demokratikus joga azt gondolni, amit akar. Következésképp egy Becsület napján ne menjenek oda antifasiszta salátaevők megzavarni a megemlékezést, de egy anarcho-kommunista majálison se zargassák a neo-nácik a többieket. A házasságot, mint eszményt, és intézményt, már egyetemesen ledaráltuk az individualizmus diadaloltárán valamikor a 20. század közepén, melegek mindig voltak, a nácik meg amúgy is elbuktak, ahogy a kommunisták is. És ha a házasság ma már csak puszta jogi fogalom, tehát szentség nélküli absztrakt jelenség (amit mi sem bizonyít jobban, mint a polgári esküvő fogalma), úgy csak jogot kapnak az illetékesek, nem szentséget. 

Amit legalizálunk, az nem lesz izgalmas, és ami nem izgalmas, az nem érdekli az embereket, mert a mai embert egyáltalán nem érdeklik a természetes dolgok. Természetellenes dolgokat akarsz ünnepelni? Hát édesapám! Nesze itt egy dátum, és éves szinten, állami biztosítás mellett megteheted. Ja de várjál! Az sem biztos, hogy természetellenes, hát ki vagyok én, hogy megmondjam? 
A relativizmus is a szíved joga, benne van az alkotmányban. És ha mégis összetűzésre kerülne a sor, az állam kezének (ezúttal teszem azt a rendőrségnek) az lenne a feladata, hogy eltakarítsa az agresszorokat. 

Oroszország például élen jár ebben. A Nagy Medve birodalmában a focihuligánok keményen szétverik egymást, és mit csinál az állam? Külön területet jelöl ki nekik, hogy nesztek, akkor csépeljétek egymást, és valljuk be, jól teszi. A huligánnak a csapat szent, és képes meghalni érte, hát nem demokratikus, azaz szíve joga, és nem a legdemokratább gondolat két verekedésre vágyó embertömegnek megengedni, hogy szétverjék egymást, és hogy erre a célra külön terepet kapjanak? Dehogynem. 
A mozdulatlan testeket a mentő elszállítja, a rendőr csak a pásztor. Meg hát különben is, manapság mindenki jogot akar mindenre, hát akkor legyen nekik! Legalább a dekadencia kárpótol majd mindenkit, mert tudjátok, ő egy törődő jelenség. Értekezésem végén pedig megjegyezném, hogy engedni a hülyét, hülyének lenni, az is demokrata dolog.


2015.07.07.