2015. szept. 1.

Az új őrület! A gyerekek megvesznek érte!

...avagy élménybeszámoló a második Hudini Mulatságról...

DajkaG plakát
Böszme nyárvégi kánikulába torkollt ez a hétvége, legalábbis ilyen formán festünk saját levünkben pácolódva Timúr barátommal a HÉV-en. Megáradt patakokként ömlik rólunk a víz, de csak rólunk. Ahogy körbenézek száraz arcok, folttalan ruhák kacsintanak vissza rám. A pesti ember nem izzad? Csak a mi testünket viseli meg ennyire a betonkatlan? Úgy tűnik, mert homlokom ráncaiban akár pisztrángot is tenyészthetnék. A hátam mögött taknyos orrú purdé üvölt, mellette faarcú, leszoptatott anyja mered maga elé néma beletörődéssel. És még nem ittunk semmit.
A szentlélek-téri büfés kávé gyorsan elűzi a múló rosszullétet, irány a Hely! Kipakolás, bepakolás, a fiúk próbálnak még egyet hamarjába’, némi hangtompító függöny a feljelentések ellen, majd megérkezik a komlóital – a közeli boltból. Össze sikerült vadászni az utolsó félliteres mohikánokat. De legalább hideg.
Lassan elkezd szállingózni a nép, ismerkedés az ismeretlenekkel, boldog viszontlátás az ismerősökkel. Szerencsére nem alakul ki gimnáziumi klikkesedés, mindenki beszélget mindenkivel, bábeli hangzavar tölti be a kis udvart, miközben páran a polcokon talált, nyolcvanas évekbeli Hahota füzetkéken szörnyülködünk. Ennyi favicc még nekem is sok. De még épp időben befut az estére szánt alkoholmennyiség és boldog mosolyban oldódnak fel az aggódó tekintetek.
Gyors helyzetelemzés és a feladatok szétosztása után elfoglalom kijelölt helyem a beléptető rendszer főtengelyeként, markomban a műanyag gitárforma játékszerrel pecsételek boldogot, boldogtalant. Odabenn pedig beáll a Mao Ce Punk. Neki is állnak a félórás műsoruknak, csekély, de lelkes közönségük előtt. Többször, felváltva kell noszogatni ugyan a kint beszélgető népet, ugyanbiza tolják be az orcájukat, hisz nekik szól a nóta, de nem vészes a közöny, messze alatta marad a nagy átlagnak. Saját dalok mellett pár klasszikusnak számító is felcsendül, mint az Anyátok-féle Kossuth, vagy Flash-ék egy remeke. Pozsonyi úr meg is jegyzi mellettem, minek játszani 2015-ben egy 1990-ben írt dalt? Nem tudok válaszolni. Azért szimpatikusak a fiatalok. A basszusgitáros kifejezetten ügyes, a gitáros/énekes fiú, Gempa úr pedig szuggesztív előadó. Utána meg is beszéljük Timúrral, hogy ennyi idősen mennyivel rosszabb zenekarokban játszottunk anno! Még egy gyors interjúra is elkapjuk őket Dajka úrral a lépcsőfordulóban. Sosem voltam még riporter, nem is lesz belőle karrier, úgy érzem!

Közben Guruzsmásék is hangolnak. Ezerfelé hangolt hangszereken, megújult programmal. Instrumentális formában tárják a meg nem jelent világ, és jelen levő közönségük színe elé a ropogósan friss szerzeményeket. Libabőr és eszméletvesztés nagyjából a műsor felétől. A bejárati ajtó körül őrjöngök az utolsó számoknál, de igyekszem nem szem elől téveszteni a posztom. Dallman Doktor Úr (avagy Dalmáné) visszafogottan billeg, Bencze úr hangjegyekbe merülve szaggatja darabokra a hallójáratokat és agytekervényeket, miközben a háttérben Mr. Fasza, vagyis Bláziusz mester megmutatja a dobbőröknek meg a frissen szerzett cintányéroknak, hol lakik a Jóisten. Teljes transz a vége, a közönség elképedve tapsol, erre szerintem senki nem számított.

A szemetesek szépen telítődnek üres sörös dobozokkal, Peca úrral hol felváltva, hol együttesen ölelgetjük Honecker Bazsuját, aki saját gyártmányú Menj Kapálni pólóban érkezett. Meglepetésünk határtalan, örömünk túlcsordul. Érdekes, hogy a WC előtt sosincs sor. Egy alkalommal kell csak várakoznom, mikor a Guruzsmás végén az addig meredten bámuló népnek egyszerre jut eszébe, hogy vizelnie kell. Pozsonyi úrtól megveszem a rég megbeszélt CD-t, cserébe meghív egy sörre. Az ő olvasatában ez egy kortyot jelent. Sebaj! Lelkesedésemben minden elhaladó kap egy-két pecsétet. Valahogy a tarkómra is kerül egy.
Eközben a Tündérvese is összerakja a felszerelést, és belecsapnak. Előrekászálódok, a kassza(siker) már szükségtelen, aki akart, már rég megérkezett. A néha utánérzésekkel is dolgozó, túl „alteres” elszállások ellenére nagyon megtetszett a műsor. A ritmusszekció szépen menetel, a gitáros srác pedig hol sikonyál, kiabál, hol félhangokba hajtogatott török dallamokat énekel a mikrofonba. Jól áll a torzulás, a keleti irányultság, csak sok a megfelelni akarás. Peca úr szerint közhely az egész, és ezt igyekszik egész koncert alatt a fülembe duruzsolni, kénytelen vagyok erélyesen odébb zavarni. Tettlegességre nem kerül sor. Az utolsó három nóta előtt elég lapos a műsor, de a végjátékért megbocsátom nekik. A szétdarabolt török elemek ütemre működnek, a gyors dallamvezetés és a torz belassulás váltogatása is megállja a helyét. Le a kalappal! A koncert utáni interjúban meg is kérdezem tőlük, mi az oka, hogy ilyet is tudnak, mégis tele vannak hatással. Ami sokkal unalmasabb, gyengébb. A válasz egyszerű, nem is értem, hogy nem gondoltam rá? A lányok miatt. Azért igyekszem őket bátorságra buzdítani. Ha elhiszik, hogy nincs tétje, nem akarnak befogadhatóak lenni, még jobb műsort hozhatnak össze.

Újabb pakolás, majd a lassan elkopó közönség maradékával beszélgetés, virittyülés hajnalig. Mikivel eltársalgunk az elfeledett zenekarokról, Bláziusszal a régiónként változó néplélekről, avagy a táj-jellem sajátos alakulásáról ezerszín kishazánkban. Arra nem jöttünk rá, a pesti ember miért nem izzad, de hogy milyen is valójában, azt igyekeztünk megfejteni. Kész néprajzóra lett a hajnal. A végén maradunk vagy öten, és hét óra lesz, mire Békásmegyeren torz álomra hajtjuk elnehezült koponyánkat. Cserébe ébredéskor egy tegnapról maradt kávé boldog keserűségével kelünk, és a maradéktalan, negatívum nélküli este aranyköpéseit böfögjük fel az előszobai asztal körül, füstölő orlikakkal. Mesebeli, háromfejű sárkány vagyunk, a negyedik fej a szobában alvó inszomniás. Mire a boltból visszaérünk, a Kozák is előbújik a barlangból.
Madártejes italra szalonna, kolbász, alkoholmentes Bloody Mary – azaz paradicsomlé. És válogatott hülyeség. Fél délután párzó tapírokon röhögünk, meg Tina Turneren. Mint majdnem értelmiségi majdnem fiatalok. Sikerül is lekésnem a vonatot, három perccel. Pecának meg a buszt. Így aztán még egy sör a Vérmezőn, ahol is kapunk egy-egy eredeti Nagyváry kollázst. Mire felkászálódom a vonatra majd’ leszakadnak a szemhéjaim a rajtuk lógó ólomtól, de igyekszem nem elaludni, mert a végén nem ébredek föl. Nincs kedvem ennél is jobban túltolni ezt a hétvégét.
Leszállok a pöttöm kis vasútállomáson, és szép komótosan a parasztház felé veszem az irányt. Annyira jólesik a csönd! Ciripelő tücskök és nyirkos, párás álmosság. Az utca végén még hörcsögalom-szagú a levegő, mire a közepére érek egészséges disznószar-szaggá sűrűsödik. Majdnem átesek egy helyi alkoholistán, szerencsére időben felnyög, hogy átugorhassam. Az udvarba érve megugat a saját kutyám – biztos a rám rakódott pesti por keverte meg az orrát. De nem verem meg érte, mert már csak egy vízszintes helyre vágyom. Az se baj, ha lejt egy picit.

Nos, mit is mondhatnék még? Igazából – semmit. Megérte ott lenni. És elfáradtam. Jóccakát!

Utóiratként álljon egy linkcsokor:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése